Ma az egyik kedvenc éttermemben ebédeltem. A pincérek az általam felállított értékrendekkel rendelkeznek, így garantált az én jókedvem is. :-)
Mosoly, hangos köszönés és a pontos kiszolgálás. Látszik, hogy szeretik a munkájukat, a vendégeket és egyáltalán: emberek között lenni jó!
Miután a finom habos kávémat iszogatom egy leheletnyinek cseppet sem mondható fahéjheggyel a tetején, megüti a fülemet valami: Halló-halló felkiáltás egy rekedtes hangú hölgytől.
Néma csend és köszönés:
- Szép jónapot kívánok! Miben segíthetek?
- Miiit? Azért jöttem,hogy könyvet olvassak! Ide miért jönnek az emberek?! Tán nem azért,hogy egyenek? Nos képzelje,én is ezért jöttem! Úgy látom van hely bőven!
Erre az eddigi tétovázást felváltja a sietős lépkedés...
- Őőőő,elnézést! Ez az asztal foglalt, kb. 20 perc múlva jön egy család. Mutatok egy másik asztalt, tessék jönni!
Nagy grimasz, hála kommentelés nélkül. A pincér arcán még mindig a kedves mosoly. Az enyémen már a csodálkozás, hogyan is bírja ezt szegény...
Leül és még levegőt sem vesz:
- Esetleg étlapot is kaphatnék?
(áááááá, ennyire türelmetlen! Miért nem eszik az ilyen otthon vagy dob be egy hamburgert???)
- Természetesen!
- Ennyi az összes ételük?!
- Nem, ezek csak az előételek, a továbbiakban oldalanként változnak a levesek, köretek, húsételek, desszertek. Italt hozhatok valamilyet?
- Persze! Egy szódát kérnék!
- Elnézését kérem, de csak ásványvizet tartunk. Abból tudok hozni menteset vagy szénsavasat, hűtöttet vagy melegebbet.
- Remek! Akkor hozzon lesz szíves egy meleget és buborékosat!
A pincér mosolyog és közben már én is. Nem is gondoltam volna, hogy a kezdeti idegességemet a szórakoztatás felülírja. Közben gyors megrendelem én is az ebédemet és várakozom. Tudom, sokáig nem kell mert hipp-hopp és jönni fog a finomság. Itt nem alszik a szakács és nem készételeket melegít. Egyszerűen csak dolgozik és szereti. (gondolom, mert a lelkét is beleadja... az íz önmagáért beszél és a díszítés...hááát, nos az is kifogástalan)
Kicsit oldalra nézek, mert egy akkorára sikerült köhögéssel van ez az asszonyság, hogy a telefonomba kezdem beütni a 104-et. Megfullad vagy nem fullad? Ezen tűnődtem, egy nagy pofon nem old meg semmit sem... :-)
Közben eszembe jutott ez a Bikini szám és azóta sem megy ki a fejemből a dallama...
Asszonyság nagy nehezen ráhagyott a köhögéssel, nézőközönség fellélegzett és mindenki visszazökkent az addigi nyugodt kis életritmusába. Lehet, hogy éhgyomorral az ember kicsit érzékenyebb, de könyörgöm! Miért hiszi ez a nőszemély, hogy ez a viselkedés mást nem zavar?!
- Valaki!
Na,ezt nem bírom! Mi az hogy valaki??? Talán, legyen szíves! Így kell egy pincért megszólítani? Persze,már suhan is és arcán még mindig mosoly...
- Igen?
- Mennyi idő múlva kapom meg az ebédet?
- Mindjárt megnézem, de szerintem 10 perc még kell.
- Na, nézze!
Nos, értem én hogy idős és éhes! Könyörgöm!! Nyugodjon meg és maradjon csendben!!! Ekkor jobban megnézem és kezdem érteni....
Bunda, sapka (asztalnááááál) és melegítőnadrág, sportcipővel. Anyám! Most ne hagyj el!!! Erre eljutok a fejéig, ahol éppen a száját rúzsozza.
Te nagyszagú ég! Vörössel és lelkesen!
Miért kell a fogsort is??? Ezt sosem értettem...
Közben, míg ezen tűnődöm, megérkezik az ebédem. A szokásos: hatalmas adag, mennyei illattal, gyönyörűen díszítve és huhh, nagyon finom! Akkor elkezdenék éppen átszellemülten enni, mire:
- Halló!
- Parancsol?
- A kislány ott mit eszik?
- A hölgyre gondol ott? - és mutat rám pironkodva a pincér.
- Az asztalnál én nem látok más nőt!
- Bocsánat, de a gyerekek....
- Na, akkor mit is eszik?
- Töltött borjút...
- Jól van, ne is folytassa, azt nem szeretem! Olyan nagy adagnak látszik, azért kérdeztem. Remélem az enyém is akkora lesz.
- Biztosan, de mindjárt meg is nézem készen van-e már!
Ezzel mosolyogva elmegy a pincér. Rúzs még a kézben, pohárból iszik és nem is részletezném...majd a mosogatószer minden megold! :-)
Félúton járok, a hasam kezd megtelni. Látom, asszonyság is úgy eszik, mint egy vett malac. Elnézést, de úgy eszik. Itt hallom a krahácsolós csamcsogását...
A nyugalmam... szertefoszlott már a jövetelekor.
Közben fizetek és csomagoltatom a maradékomat. Gondolkozom, hogyan juthat el valaki eddig. Hogyan válik egy ilyen idegesítő alak belőle? Vannak gyerekei? Elviselik? Szólnak neki, ha túl lő minden határon?
Nos elköszönve csak nem bírom ki és az asztalához lépek:
- Elnézést, hogy megszólítom! Kislány? Amennyiben közel 40 évesen az lennék, akkor az Ön korára most nem térnék ki! További hangos jó étvágyat! A viszont nem látásra!
Várhattam a választ, nem kaptam. Még most is emészti...
A pincérek fején még mindig mosoly, szép napot kívánva, összemosolyogva és köszönjük felkiáltással elköszönünk. Épp a kocsit nyitom, amikor:
- Bocs, ne haragudj!
- Igen?
- A hölgy esetleg Neked is beszólt valamit?
- Nem, de nem hagyott nyugodni a kislány... meg a viselkedése sem.
- Huhh, azért köszönjük szépen. Mi nem szólhatunk neki, de szerintem most jócskán meglepődött. Még nem sikerült senkinek kiosztania, de már épp ideje volt. Már mások is készültek neki megmondani, de... 2 hetente "boldogít" minket, már a szakács is járt nála eligazításon.
- Nem irigyellek Benneteket! Egyszer azért legyetek vele mosolygósan keményebbek. Az ilyen embereknek nem alázat, hanem erős gerinc kell! :-)
Tanúság:
A türelem nem azt jelenti, hogy "a békesség kedvéért" úgy teszünk, mintha egyetértenénk. A türelem párbeszédre ösztönöz, hogy jobban megértsük a másik fél gondolatait, érzéseit és magatartását. (Gary Chapman)
